Hajónapló A hajónaplóban az általunk fontosnak tartott cikkekbõl, elemzésekbõl válogatunk. A Fidesz nyerte a napirendversenyt Berkes Péter, Magyar Nemzet, 2007. február 17. Egyre többen teszik felelõssé a politikai kommunikációt, a napi hírfolyamra befolyást gyakorló politikai tematizációs technikákat a közélettel szemben tanúsított állampolgári apátiáért, a közügyek hiányos ismeretéért, valamint a demokratikus intézményrendszerrel szemben tanúsított bizalmatlanságért. E nézet szerint a pártok politikai marketingjének professzionalizálódása, a spin doktorok (kommunikációs szakemberek), a mûvészi csomagolás és a közvélemény-kutatások szintén hozzájárulnak az emberek cinizmusához. A választókat kiábrándíthatja, hogy a média a politikusok „lóversenyét” hangsúlyozza a lényeges ügyekkel és kérdésekkel szemben. Az ilyen hírek állítólag kikezdik a társadalmi viszonyokat és a politikai tekintélyt. De helyes-e ez az általánosan elfogadott nézet? Szerintem a pártok politikai kommunikációja által befolyásolt médianapirend nem kizárólag felelõs az állampolgári közönyért. A miniszterelnöki „szembenézés” nyilvánosságra kerülését követõen úgy látszott, hogy valami megmozdult. A Gyurcsány-gépezet beindult. Az írás megjelenését hatalmas médiaoffenzíva követte. A miniszterelnök több fronton próbálta birtokba venni a kommunikációs teret. A médianapirend, illetve ezen keresztül a közvélemény és a politikai közbeszéd tematizálását a sikeres politikai kommunikáció egyik legfontosabb célkitûzéseként szokták megfogalmazni. Ám a frontális letámadás ellenére (Gyurcsány például az ATV-ben ötször egymás után volt fõmûsoridõs vendég) rögtön az indulásnál került néhány homokszem a kommunikációs gépezet fogaskerekei közé. Noha a Fidesz vezérkara márciusra prognosztizálta politikája újrakezdését, kordonbontó akciójával elõbbre hozta nyitányát. Egy dupla leszúrt rittberger volt ez a médiaporondon. A Fidesz ezen akciójával ki tudott emelkedni a sokak szerint már-már dogmatizmusra hajazó kormányzati reformmagyarázó kommunikáció keretei közül, s jó néhány napig uralta a kommunikációs teret. A Fidesz a gyülekezési jog és a szólásszabadság korlátozásával vádolta a kormányoldalt, a kormánypártok pedig a jogállamiság elleni puccskísérletnek nevezték a Fidesz tettét. Az akciót látva sokan a 80-as évek végére hajazó polgári szabadságjogokért küzdõ, szabadságharcos Orbán-imázst vizionálták. Kormányzati álláspontok alapján – a Fidesz-frakció tematizációs akciója elõtt – már minden a konszolidáció irányába mutatott, azaz szakpolitikai viták kerültek a közéleti, politikai kérdések fõáramába. A kormány magát a rendet fenntartó erõként, illetve a szakpolitikai diskurzusok megindítójaként pozicionálta. Ebbe hasított bele elementáris erõvel a Fidesz demokratikus szabadságjogok kivívását célzó, szimbolikus kordonbontó aktusa, mely megfagyasztotta a kommunikációs teret. Ahogy általában a pártok kommunikációját – úgy a legnagyobb jobboldali aktorként jelen lévõ Fideszét is – az teszi kétsíkúvá, hogy nemcsak egy értékjátszma, hanem egy stratégiai játszma szereplõi is. A pártkommunikáció sikere tehát az értékkommunikáció és a stratégiai kommunikáció egyensúlya – annak elérése tehát, hogy a párt által megcélzott lehetséges szavazók azt gondolhassák: a párt által bedobott látható stratégia nem ütközik azokkal az értékekkel, amelyeket érvényesíteni akar. A Fidesz a néppártosodás útjára lépve még ma sem igazán tud azzal az akciópolitizálással szakítani, ami ez idáig jelentõs fajlagos hasznot jelentett számára. Ám a politikai kommunikációs gépezet nem állt le. A média s ezáltal az emberek ingerküszöbét elérõ újabb fordulat történt. A tavaszi politikai kurzus nyitányát jelentõ miniszterelnöki évértékelõ expozéval újra a kormányfõé volt a politikai kommunikációs terep. Ezt húzta szinte keresztül a Teve utcai rendõrpalota elleni támadás. Amennyiben szigorúan csupán a kommunikációs optikán keresztül szemlélnénk az eseményeket, akkor biztosan állíthatnánk, hogy mindez a regnáló kormánykoalíció számára jelentett hasznot. Az azonban meglehetõsen kétséges, hogy képes-e a regnáló kormányzati elit a kommunikáció mezején szerzett elõnyt politikai tõkévé is kovácsolni. Amennyiben a kommunikációs dimenzió mellé politikai szempontokat is bevonunk, akkor a kormányfõ és stábja felelõsségét én abban látom, hogy az elõzetes reakcióik alapján az ügyet felhasználva megpróbálnak folyamatosságot teremteni, ha tetszik, politikai prekoncepciók gyártásával a korábban nyilvánosságra került – különféle radikalizálódó társadalmi csoportokról – szóló információkkal. A kormányzó elit elsõdleges reflexiói arra engednek következtetni, hogy a közelmúlt eseményeibe kívánják szervesen beágyazni a rendõrház elleni „terrorcselekményt”. A kormányfõ megpróbálja saját politikai ízlésvilága szerint feltüntetni a történteket – bár megjegyzem, ez nem túlságosan etikus dolog –, de hát az ominózus õszödi beszéd óta köztudott, hogy a magánerkölcs és az államférfiúi erkölcs egymástól igencsak távol esõ úton közlekednek. Ami teljesen nyilvánvaló, az az, hogy a terrorcselekmény médiabeli reprezentációja tovább táplálja az emberekben már egyébként is meglévõ félelemérzést. Közvélemény-kutatók álláspontja szerint a Fidesz a közelmúltban maga mellé tudott állítani egy „új többségként” aposztrofált majd félmilliós tömeget. Ez a jelentõsnek mondható társadalmi támogatottságot jelentõ heterogén szegmens akkor kezdett a jobboldali erõhöz szivárogni, mikor nyugodtabbá vált a közhangulat, s újra a szakpolitikai vitákra terelõdött a közbeszéd. Egyes szirénhangokat hallató véleményvezérek szerint a hatás kontraproduktív is lehet, mivel ezzel csak tovább nõ a Fidesz által integrált választócsoportok között feszülõ, egyébként sem csekély ideológiai fesztávolság. Az utánfutó- vagy „tarts a gyõztessel”-hatás elmélete szerint ha az emberek a médiából nyert képek alapján úgy érzékelik, hogy valamely politikai erõ elõnyben van, hajlamosak a híveiként feltüntetni magukat, sõt akár a szóban forgó politikai erõre adni a voksukat, ha egyébként egy másikkal rokonszenveznek. Motivációjuk vagy az elszigetelõdéstõl való félelem, vagy a „gyõztes csapathoz” való tartozás vágya. Ezzel a jelenséggel magyarázható a Fidesz masszív vezetõ helye a napvilágot látott közvélemény-kutatási eredményekben. A napirendelmélet tézisét követõ média – különösen a hírmédia – elsõsorban nem azt szabja meg, hogy mit gondoljunk, hanem azt, hogy mirõl gondolkodjunk. A média napirendje befolyásolja ugyan a közvélemény napirendjét, de az abban szereplõ témák értelmezésére már nincs nagy hatással. A média tematizációs szerepének felismerése számottevõen befolyásolja a valóságot: a modern politikai kommunikáció egyik célja a sikeres tematizáció, vagyis az, hogy a politikai kommunikátorok a pártjuknak kedvezõ vagy a politikai ellenlábasaiknak kedvezõtlen témákat tûzzék napirendre. A politikai kommunikáció által befolyásolt médianapirend azonban csak korlátozott mértékben és áttételesen képes befolyásolni a közönséget, amelynek az egyik oka az, hogy a modern, többpárti demokráciákban a média csak egy az embereket befolyásoló számos tényezõ között. A különbözõ szocializációs hatóerõk különbözõ nézeteket közvetítenek, és együtt hatnak az emberekre. Vagyis tévedés azt hinni, amit pedig egy sor közíró meggyõzõdéssel hirdet, hogy az offenzív politikai viselkedés, az úgynevezett tematizálás, a politika napirendjére kerülõ ügyek okos megválogatása szinte önmagában automatikus garancia a sikerre. Nos, akkor merre, s fõként hogyan tovább? A Fidesz kordonbontó akciója, a kormányfõ expozéja, valamint a rendõrség elleni támadás nyomán mekkora mozgástér áll majd rendelkezésére a kormánykoalíciót alkotó pártok és az ellenzéki erõk számára? Nagyon nehezen jósolhatók meg azok a hatások, melyek például a Fidesz kommunikációs akciója nyomán életre kelhetnek, s hatást gyakorolhatnak az „új többséggel” kibõvült szavazóbázisra. Annyi mindenképpen állítható, hogy a közelmúltbeli események alapján a Fidesz a tematizációs versenyt megnyerte, hiszen hosszú napokig kalauzolta a mit sem sejtõ választópolgárt a magyar média hírfolyamának dzsungelében. Ám ami a párt társadalmi támogatottságát jelenti, fõként a heterogén „új többség” megmaradása már korántsem ennyire bizonyos. A kormánykoalíció számára pedig létkérdés, hogy elegendõ tér álljon rendelkezésére a reformintézkedések magyarázata céljából. Hosszú távra jósolgatni fölösleges, ez csupán elméleti játék lenne. A politikai folyamatokat immár hazánkban is show-businessként csomagolják. Ha nincsen show, valamilyen tematizációs próbálkozás a pártok részérõl, akkor nincsen business, azaz társadalmi támogatottság, illetve presztízsnövekedés. Az eseményeket látva úgy vélem, hogy ez egyre inkább gyökeret ver a hazai politikai pártok tudatában s kommunikációs aktivitásában egyaránt. Berkes Péter A szerzõ marketing- és reklámkutató A Fidesz nyerte a napirendversenyt, Magyar Nemzet, 2007. február 17.